Önkéntes áldozat, a bűnből nincs bocsánat, utolsó kívánság a golyó még 1 percet várhat, A Napban a lelkem békét találhat, lágy harmónia, az életemet ringatod karodban, így húzol a karóba. Égessetek el, hamvaim tengerbe szórjátok, vagy élve temessetek el, a földet rám szórjátok, egy cseppnyi adósság az amit vállalok, de cserébe talpalatnyi valóság az, amit láthattok, nem találhattok meg soha én elrejtőzködöm, elvegyülök köztetek, majd belőletek öltözködöm, levedlek, levetkőzöm a saját bőröm a börtönöm, megőrzöm az illatát amit visel a ködmönöm. Ne menj el, kérlek, én könyörgöm, hogy maradj még, Én utánad rohannék, szaladnék, de kettőnk közt szakadék állít meg, miattad megszakadnék, kőbe harapnék, hogy légy az enyém, én örökre itt maradnék. Nem tagadnék le semmit sem, miattad mindent feladnék, meghalnék, ha kérnéd, én önként vállalnám, magam tálcán kínálnám a kegyeidért, a bűneimet megbánnám a kegyelmedért. Folynak a percek, egyre kérded, ha az életed talán másként is éleheted, úgy érzed: Áldozat vagy, és feláldozhatnak a kárhozatnak, itt lenni nehéz, hogy változtathass, hogy számot adhass. Ha továbblépsz tőlem, én is elmegyek, eltávozom, hajt a bosszúvágy, de úgyis elmúlik hiszen én is változom, az évek magukkal húznak, igaz, hogy közben zúznak, sebet ejtenek, de a hegek rengeteg emléket rejtenek. A gyógyulás helyett csak elterjedtek, a félbe hagyott viták visszanéznek, vállon veregetnek, eltemetnek élve, könyörgöm félve, nem értelek, amíg fontosnak tartottalak én mindig megkértelek. Hosszú ölelés hiánya kívánja maga után, mondogatjuk majd egymásnak, hogy a másik hibája, fejünket tálcán kínálja testünk ajándékba, nem kellett keresnünk, de mégis így találtunk egymásra. Egy cél, egy érdek, egy vértestvér, mondd, miért kellett? Mondd, miért kellek én ehhez? Mondd, miért tetted? Mondd, miért ez jellemez? A sors miért így tervez, neked miért kell jelmez? Neked miért kegyelmez, nekem miért nem? Én nem értem, féltem a védelmet kértem, kiálltam melletted, veled vagy ellened, megromlott jellemed, eltorzult szellemed ajtóstul rontott a házba, gyalázva, megalázva taposott a porba, miért vertél pórázra, láncra? Miért kértél fel az utolsó táncra? Folynak a percek, egyre kérded, ha az életed talán másként is élheted, úgy érzed: Áldozat vagy, és feláldozhatnak a kárhozatnak, itt lenni nehéz, hogy változtathass, hogy számot addhass. Lelkem tükrébe nézek, nem látom magamat, csak érzek üres tartalmat, régen elszállt már az akarat, a garatomon akadt az a hatalmas falat, amit nem tudtam lenyelni, nem tudtam a csatát megnyerni. Bocsánat, ne haragudj rám, hogy nem felejtek, ne változz, mert én így szeretlek, ilyennek kedvellek, nem megyek el melletted szó nélkül, végül a szellemem épül, remélem, a tieddel kibékül. Az adósság megtérül, a valóság, tudod, talpalatnyi, egy maréknyi vagyon, de neked mi maradt vajon? A süllyedő hajón, a száguldó vonaton robogsz el, engem könnyedén dobsz el, miért poénnak fogsz fel? Hát szó fel a szavakkal, könnyedén intézel el, de mit érzel ilyenkor, téged mi vezérel? Na, ne nézz el mellettem légy szíves, ha már te voltál szívtelen, én lettem színtelen. Próbáltam megfelelni, nem csak terelni, veled lenni többet hinni benned, akit kerestem meglelni, úgy cselekszem ahogy mondtad, ahogy te tennéd, mindent úgy végzek, mintha utoljára tenném. Ja... mintha utoljára tenném... ahh... ja... aha.. ja. Belülről remélsz, széttép a kép, bezárnád, ha engedné engedném, félve nézel magadba, csak a darabjaid törnek össze jobban súlyod hordozva, de a kép már nem a régi, a felismerés most már őt is, őt is gyötri, a darabok egyszer majd összeforrnak, egyszer a szellők majd szívedbe békét szórnak, hoznak.